Az első tükör amibe belenézünk az édesanyánk szeme. Ez az első visszaverődése annak, kik is vagyunk mi valójában. De valóban önmagukat látjuk-e életünk tükreiben?
Amit anyukánk tükröz vissza.
Csecsemőként lényünk teljesen az anya személyében létezik. Még nem fejlődött ki az éntudatunk, az érzelem szabályozásunk, és létezésünk kizárólagos visszatükröződése anyukánk viselkedésében, reagálásban jelenik meg. Egy érzést ismerünk, a bennünk lévő feszültséget, ha szükséget érzünk. Ez lehet éhség, szomj, alvás vagy épp a kapcsolódás és közelség szükséglete. Az intimitás megélése a legfontosabb mindezek közül. Számtalan kutatás bizonyítja, hogy az anya érintése és ölelése még a túléléshez nélkülözhetetlen szükségleteknél is fontosabb.
Mindezen szükségleteinket az elsődleges gondozónk tudja kielégíteni. Az ő feladata, hogy ezeket a szükségleteket értelmezze és azokra reagáljon.
Amikor anyukánk felemel és a szeme tükrébe nézünk, két dolog tud visszatükröződni. Ideális esetben önmagunkat látjuk, érzelmeinket, megéléseinket és szükségleteinket. Ezáltal értjük meg mi zajlik bennünk és tanuljuk meg hogyan oldjuk ezeket a megéléseket.
Sok esetben ez a tükör azonban mégsem minket mutat meg, hanem benne saját édesanyánk be nem töltött szükségleteit és igényeit. Mivel ilyenkor teljes érzékenységgel vagyunk anyukánk minden rezdülésére, hamar magunkévá tesszük ezeket a szándékokat, és mivel énhatáraink még nem léteznek, azokat tesszük magunkévá. Ebben a folyamatban saját szükségleteink fokozatosan háttérbe szorulnak, és anyukánk szükségleteit éljük meg magunkénak. Vagyis a szerepek megcserélődnek. Nem az elsődleges gondozó hangolódik rá a csecsemő szükségleteire és támogatja azok kielégülését, hanem a csecsemő kezdi el a gondozó igényeinek érvényre jutását segíteni. Ezáltal saját szükségleteit elnyomja és nem ismeri meg, aminek eredményeképpen pedig később nehezen, vagy nem is ismeri fel.
Azonban fontos megérteni azt is, hogy ezt az anya nem azért teszi, mert önző és nem akarja saját gyermekének a legteljesebben azt, amire szüksége van. Hanem mert gyerekként valójában ő sem élhette át azt, hogy szükségletei fontosak és elsődlegesek voltak, nem élhette át ő sem a feltétel nélküli elfogadás élményét. És azt a hiányt egész életében magával hordozza és keresi. Gyermeke megszületésével pedig tudat alatt úgy érzi, most megélheti a rég vágyott szeretetet és figyelmet. Hiszen gyermeke teljes mértékben tőle függ és így kellően érzékeny arra, hogy ezeket a szükségleteket kielégítse. Mert ha az anya boldog és elégedett, akkor gyermeke is az lesz. És így válik a csecsemő és később a felnőtt ember elsődleges szükségletévé, hogy anyját boldognak és elégedettnek lássa, mert abban már visszatükröződik az amit mindig is keresett az anyja szemének a tükrében, ez pedig a szeretet.
Önmagunkról alkotott kép mások szemén keresztül.
Ahogy telnek az évek egyre több visszajelzést kapunk környezetünktől mind belső, mind külső tulajdonságainkra vonatkozóan. Ezeket a visszajelzéseket fiatalon szinte automatikusan beépítjük. A szüleinktől, családunktól kapott minősítések, akár negatív akár pozitív a leginkább formálják az önmagunkról alkotott képet. Amikor túlsúlyban van a negatív, értelemszerűen érzékeny énképünk és önértékelésünk beintegrálja azokat, és folyamatosan önmagunk felé is ugyanazt a kritikus értékelést fogjuk használni. A pozitív visszajelzéseket pedig egyre nehezebben tudjuk elfogadni és beengedni. Serdülőkorban a családról áthelyeződik a hangsúly a kortársak elfogadására. Az elfogadás és beilleszkedés vágya olyan erős tud lenni, hogy ez lesz első számú mércénk azzal kapcsolatban, hogyan is látjuk önmagunkat. Az évek múlásával a kívülről jövő értékelések folyamatosan épülnek be énképünkbe, és ha nincs egy stabil önértékelésünk, elkezdjünk magunkat mások szemével nézni, nem pedig arra figyelni, hogy valójában milyenek is lennénk mi magunk. Emellett pedig már a visszajelzések befogadásában is kialakul egy szűrő, hogy csak azokat tudjuk meghallani, amik "ismerősek", amik megerősítik korábbi tapasztalataink és feltételezéseink.
Amikor a tükörkép hamis.
Amikor az első visszatükröződésben nem magunkat láttuk, hanem az anya szükségleteit, önmagunk igényeit elnyomva teljesen ráhangolódunk a másik szükségleteire. Ez egyrészről ahhoz vezet, hogy nem ismerjük saját szükségleteinket, így nem is tudjuk azokat érvényesíteni, másrészről pedig a pozitív visszacsatolások és elfogadás reményében alávetjük magunkat mások elvárásainak. Kiépítjük a tökéletes alkalmazkodás képességét, amely a környezetünk számára ugyan kielégítő lesz, de valójában a szeretet és pozitív visszajelzések nem igazi énünknek szólnak, hanem annak a működési módnak, amit a túlélés érdekében fejlesztettünk ki. Ha az elsődleges élményünk az, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek és fontosak, ha nem figyelünk magunkra, akkor később is úgy fogjuk a külső visszajelzéseket értelmezni, hogy minél inkább elnyomjuk saját vágyainkat, annál több pozitív visszacsatolást fogunk kapni. Innentől minden tükör amelybe belenézünk, és valamilyen visszajelzést ad arról milyenek is vagyunk, egy hamis kép lesz, hiszen való énünk valójában a kezdetektől rejtve van. Mégis ezek fényében értelmezzük magunkat. Mivel a tükörkép hamis, mi magunk is ezt a hamis képet fogjuk magunkévá tenni, és elfogadni, hogy azok vagyunk mi.
Önmagunkkal való szembenézés.
Talán a legnehezebb folyamat önmagunk felvállalása. Amikor a kezdetektől hamis volt a tükör amibe belenéztük, és így meg se ismerhettük magunkat, mi magunk se vehetjük észre, valami hiba van a rendszerbe. Bár az elfogadás és pozitív visszajelzések jelen lehetnek, belül időről-időre érezhetünk egy ürességet. Ennek oka arra vezethető vissza, hogy valódi énünk sose jutott kifejeződésre, és így folyamatosan hiányt szenvedünk. Amikor valaki mégis úgy dönt, hogy felhagy az alkalmazkodással, és ha bizonytalanul is, de elkezdi felvállalni önmagát - vagyis hogy neki is vannak igényei, érzelmei, gondolatai és véleménye - akkor azt tapasztalja, hogy környezete ezt a változást elutasítja. Így azt éli meg, hogy tényleges énjét utasították el. Pedig valójában az kapott elutasítást, hogy többé nem tudják elnyomni, használni vagy semmiben venni. Ez a változási folyamat egy nehéz és küzdelmekkel teli út. Míg még mi magunk se tudjuk igazán kik vagyunk, és éppen kezdjük csak felfedezni, addig a környezet általában mindent meg tesz, hogy minden a régi maradjon. Ebben az időszakban különösen fontos az önreflexió és a türelem, amivel jön a kitartás. Ha képesek vagyunk folyamatosan tudatosítani, hogy miért változunk, és közben keressük a kapcsolódást önmagunkkal, akkor ez adja az erőt az énünk kibontakoztatására, és a türelmet magunkhoz a folyamatban. Hiszen ha ezt az utat képesek vagyunk végigjárni, egész életünkre kivívjuk a szabadságot és a teret arra, hogy önazonosan létezhessünk a világban. A végigjáráshoz fontos lehet egy-egy olyan személy - barát, családtag vagy akár segítő -, akik támogatnak és megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk.
Comments