Mindenkinek meg vannak azok az élményei, akár magáról, akár másokkal kapcsolatban, amikor a szülő boldogan meséli, hogy ezzel a gyerekkel soha semmi baj nincs, jól viselkedik, mindig kedves és illedelmes. Van amikor ezek a gyerekek még tinédzserként se mutatnak semmilyen szélsőséges viselkedést, hanem szüleik szeme fénye. De valóban mi állhat ennek a hátterében?
Amikor a gyerek hamarabb tanul meg környezete szükségleteire odafigyelni, mint a magáéra
Elsőként édesanyánk szemének visszatükröződésében éljük magunkat. Ahogy reagál ránk és ahogy viszonyul hozzánk mutatja meg számunkra szükségleteinket, érzéseinket és milyenségünket. Ezeken az interakciókon keresztül tanuljuk meg szabályozni önmagunk és fedezzük fel kik vagyunk mi.
Azonban gyakori, hogy édesanyánk nem tud megfelelően ránk hangolódni, mert saját szükségletei és érzelmi igényei sincsenek betöltve. Ha ő gyerekként nem élte meg a feltétel nélküli szeretetet, és azt a kizárólagos figyelmet, ami őt is megillette volna gyermekként, olyan hiányt szenved, melyet egész életében próbál pótolni és betölteni.
Amikor az elsődleges kapcsolódási időszakban édesanyánk nem a mi szükségleteinkre van ráhangolódva, hanem saját tudatalatti szükségleteit próbálja betölteni a mi ráutaltságunk által, hamar arra leszünk kondicionálva, hogy a mi szükségleteink és érzéseink nem fontosak, és csak akkor élhetjük át a szeretet és elfogadás áradását irányunkba, ha először édesanyánk szükségleteit betöltjük.
Így megtanuljuk, hogy akkor tudjuk csak átélni a szeretetet és a számunkra szükséges figyelmet, ha először másokat boldoggá és elégedetté teszünk. Ez egy folyamatos alkalmazkodási készséget jelent, ami persze a túlélésünk érdekében fejlődött ki, és ez lesz valójában a viselkedésünk és később személyiségünk fő szervező eleme.
Mi jellemzi ezeket a gyerekeket (majd felnőtteket)
Az ilyen gyerekek azok, akiket különösebben nem kell fegyelmezni. Mindig pontosan tudjak mi az elvárt magatartás és hogyan kell viselkedni. Különösebb odafigyelést így nem is igényelnek, hiszen tudatosak, és rájuk lehet bízni a fontos dolgokat. Olykor az a benyomásunk, mintha kis felnőttek lennének. Ezek a gyermekek rendkívül érzékenyek a körülöttük levő emberek érzéseire, hangulataira, és pontosan tudják, hogyan vidítsák fel az embert, vagy tompítsák a
borús érzelmek súlyát. Tinédzserekként ők azok a barátok, akik mindenkit megértenek és meghallgatnak, és végtelen empátiával tudnak odafordulni társaikhoz. Ezek azok a fiatalok, akik körül mindenki jól érzi magát. Később pedig ők azok a felnőttek, akik mindenkihez alkalmazkodnak, akik kerülik a konfliktusokat és akik folyamatosan a másik boldogságát helyezik előtérbe, legyen szó családról, barátságról vagy párkapcsolatról. Ezek azok a felnőttek, aki nem tudják mikor éhesek vagy szomjasak, a fáradságot nem ismerik, és általában az anyagcseréhez kapcsolódó teendők is az utolsó helyen állnak a teendők listáján.
A szülő felelőssége és feladata
Sokakban felmerülhet, hogy hiába tesznek meg mindent, még az is baj, ha a gyerek jól viselkedik? Természetesen a hangsúly nem azon van, hogy miért baj, ha a gyerek jól viselkedik, hanem azon, hogy megértsük, mi állhat annak a jóságnak a hátterében.
Persze lehetne itt is a szülőket hibáztatni, de felesleges. Lényeges megérteni, hogy a szülő nem szándékosan használja gyermekét saját szükségletei betöltésére, hanem valójában ő is olyan korán sérült, hogy képtelen megadni azt a gyermekének, amire szüksége van. A szülők felelőssége abban van, hogy képesek legyenek őszintén magukra tekinteni és szembe nézni be nem gyógyult sebeikkel és veszteségeikkel. A legtöbbször nagyon nehéz beismerni, hogy ők is olyan hiányban szenvednek, amit más már nem tud bepótolni. Sem egy boldog párkapcsolat, de egy jó gyerek sem. Hiába tükrözi vissza az álomgyermekünk, hogy milyen csodásak, szinte tökéletes szülők vagyunk, a régi seb begyógyítatlan marad, és ezáltal folyamatosan gyermekünktől várjuk, hogy boldoggá tegyen. A szülő feladata, hogy saját sebeit begyógyítsa, és ennek köszönhetően később meg tudja adni azt az elfogadást és szeretetet gyermekének, amit ő soha nem tapasztalhatott meg szüleitől. Ez a folyamat sokszor a belső gyermekünk gyógyításáról és megszeretéséről szól.
Hogyan segítsük gyermekünket
Ha eljutunk arra a felismerésre, hogy hajlamosak vagyunk saját szükségleteink betöltését a gyermekünktől várni, és ezt tudatossá tesszük, és a korai sérüléseinket elkezdjük gyógyítani, képessé válunk ennek a generációról generációra átadott örökségnek a megállítására.
Gyermekünket abban kell segíteni, hogy fel tudja ismerni saját szükségleteit, és kapcsolódni tudjon érzéseihez, merje azokat kifejezni és megélni. Ez létfontosságú számára ahhoz, hogy önazonos emberré váljon és életének útján ténylegesen saját személyiségét tudja kibontakoztatni és megvalósítani.
Ezt szülőként úgy segíthetjük, ha feltétel nélkül fordulunk oda hozzá, és függetlenül attól, hogyan viselkedik, megadjuk neki a szeretetet és elfogadást. Továbbá segítjük szükségeinek felismerésében és érzései szégyen nélküli kifejezésében. A kulcs tehát a feltétel nélküliség. Ez adja meg a teret és lehetőséget a gyermeknek arra, hogy kapcsolódjon önmagához és merje saját fontosságát megélni, és azt kendőzetlenül kifejezni. És amikor van módja és választása önmaga megélésére, akkor a tapasztalásain keresztül válik olyan gyermekké és később felnőtté, aki úgy tud odafigyelni másokra, és támogatni környezetét, hogy közben nem áldozza fel magát az elfogadás és szeretet illúziójának oltárán.
Comments